Keresem a biztos pontot, a fogást, ahonnan jobban uralhatnám ezt a T-betűs járgányt! Reggel fél nyolc van, csúcsforgalom. Előttem, mellettem, mögöttem a kocsisor. Mindenki siet valahová, tolnak előre, egészen közel jönnek hozzám, útban vagyok nekik, gyorsan elhúznak mellettem. Látom, középen járdasziget, lassítok, nincs villamos, mégis beugrálnak elém a gyalogosok! Te Jó Ég!  Még a gyerekek is! Már remeg a lábam, kiszáradt a szám, folyik a verejték a hátamon.  Most épp elfelejtettem hogyan is kéne megállni. Melyik pedál is először?
Rajtam a kétségbe esés, - de meghallom az oktatóm hangját!
- Nézz a tükörbe! Mögöttünk, nyakunkban egy negyven tonnás teher, - most nehogy fékezz!
Dehogy is, eszembe se jutna, - válaszolok neki magabiztosan.
Mindig megnyugszom a hangjától.
Gurulunk tovább. Vezetünk! Ő az én Oktatóm, aki még az első órán mondta nekem:
- Ne izgulj! A tanulóvezető olyan, mint a mitológiában az egyszárnyú madár. Az elején még nem tud repülni, - csak párban, az oktatójával!
Aztán majd kinő a másik szárnyad is. Szabadon, egyedül repülhetsz.
De most még nem!