Hátramenet tükörből...

 A hátramenet sarkalatos pontja a jármű kezelésének. A mindennapokban a kis sebességű manőverezéseknél: várakozóhelyre beálláskor, megforduláskor használjuk. A mostani autókkal pedig az esetek egy részében már nem is lehet száguldozni hátrafelé, az elektronikai rendszerük nem engedi, általában csak a legfeljebb 30 km/h-s sebességet, de vannak még olyanok is, melyekkel 45-50 km/h-s tempóval is lehet tolatni. Az emberek döntő többsége nem szereti a tolatási manővereket, hiszen korlátozott a kilátásunk, s ráadásul – az előrefelé haladáshoz képest – nagyon ritkán használjuk, így nem is vagyunk túlzottan gyakorlottak benne. Nem is csoda, hátrafelé gyalogolni sem szoktunk, nincsenek bejáratva az idegpályák. Kicsit olyan, mint az idő visszapergetése vagy egy film „visszatekerése”, visszajátszása.

 

A tükrökből a teret kell tudni látni, az autónkat el kell tudni helyezni a környezetben, a mozgásokat és az irányokat pedig meg is kell tudni fordítani.
Ugyanazokat a nézőpontokat, támpontokat kell keresni, megtalálni, mint amikor előrefelé megyünk. A kilátásunk azonban korlátozott, hiszen csak a tükör kicsi felületében látott kétdimenziós kép alapján kell tudni eldönteni, hogy hova és mekkora mozdulattal irányítjuk a járművet. Segítségünkre lehet, ha ismerős, megszokott környezetben hajtjuk végre a manővert. A perifériás látómező által biztosított érzékelés segítségével és az ellenirányban ismert, ezáltal a memóriában létező emlékképekből az agy könnyebben összerakja a képet. Van, aki nagyon fejlett térérzékeléssel rendelkezik, ismeretlen környezetben tartósan is jól tud tolatni. Nehezíti a dolgunkat, hogy a tükörnek relatív kicsi a látószöge, sokkal korlátozottabban tudunk belőle tájékozódni, mint előrefelé. Gyakorlatilag szűkítetten, csőlátásként érzékelünk bennük.
Ráadásul a tükör csak kétdimenziós képet ad. Tanulással, tapasztalattal építi fel az agy belőle a térbeli képet, de sokkal nehezebb meghatározni, hogy merre van az út. Az egyes tükrök eltérő képet adnak. A belső tükör kicsinyít kevésbé. A tükörből való tolatáskor ennek nincs jelentősége, mert ezt gyakorlatilag nem is használjuk legfeljebb ellenőrzésre. A külsők jobban torzítanak. A két külső tükör közt is lehet minimális eltérés. Egyrészt nem azonos távolságban ülünk tőlük, másrészt a bal oldali általában osztott, úgynevezett aszférikus tükör, hogy csökkentse a holtteret, a jobb oldali pedig általában csak síktükör.
Minden tevékenységhez hozzá kell szokni, így a tartósabb hátramenethez is. Azonban a hétköznapokban nem használjuk annyit és olyan sok ideig, hogy ez megtörténjen. Csak valamennyi idő elteltével áll rá az ember agya, hogy hogyan is kell tájékozódni a tükrökben. Mindez gyakorlás kérdése. Nekem is azt tanították, hogy „ami elmegy előre, az elmegy hátra is”! És valóban! Csak az átlagembernek lassabban, nehezebben.
Nyílt, hosszú egyenes hátramenetnél főleg a bal oldali tükröt nézzük, de néha átellenőrizhetünk a jobb oldaliba. Tudunk igazodni a forgalmi sávunk széleihez: a terelővonalhoz, illetve az úttest széléhez. A jármű önmagától is egyenesen halad, így nem kell mozgatni a kormányt. Ne korrigáljunk bele!
Mivel kevesebb információt tudunk a tükörből szerezni, mint a folyamatos előrehaladásunk során az előretekintéssel, ezért fokozott figyelmet fordítunk a tájékozódásra, koncentráltabban nézzük a tükröt. Ezáltal beszűkül a látóterünk, kizárjuk a perifériás látásunkkal szerezhető információkat. Ilyenkor, ha tükröt váltunk, máris a szem-kéz kapcsolt koordinációjából kifolyólag (oda megyünk, ahova nézünk) esetleg elmozdítjuk a kormányt, az autó nem tartja az egyenest, meginog.
Tartós haladással manőveres hátramenet akkor fordulhat elő, ha eltévedtünk, és csupán egy forgalmi sávnyi szűk helyen kell visszajutnunk egy adott pontig. Általában „ahol a madár se jár” környezetben, esetleg zárt pályás egyéni játékként.

Tolatáskor ívmenetben mindig egy tükröt, azt az oldalit kell figyelni, amerre haladunk, fordulunk, hiszen ahhoz az oldalhoz leszünk közelebb, ott lehetséges ütközni valakivel, valamivel. Tartsuk észben, hogy a tükör a kanyarodási és forgási irányokat megváltoztatja (jobbra-balra fordulás, rendszámleolvasás). A kormányt csak akkor mozdíthatjuk el egy kerüléshez, amikor már a hátsó tengellyel meg tudjuk kerülni a tereptárgyat, el fog tűnni a tükör látóteréből a földön lévő akadály. Ekkor azonnal tükröt is váltunk, a másik oldali külsőt figyeljük, mert a következő akadályt abban fogjuk észlelni. A kormányzással azonban óvatosabbnak, kifinomultabbnak kell lenni, mint előremenetben, mert nagyobbat fog oldalra elmozdulni a jármű. Most „hátul kormányozzuk”, tehát másképp megy, mint előrefelé megszoktuk. Olyan, mintha targoncát vezetnénk előremenetben.

Az előremeneti nyomvonalnak, haladási íveknek megfelelően kell tolatáskor is haladni és nagyon pontosan, jó időpillanatban kell tükröt váltani, nézni egyikből a másikba. A biztonságos végrehajtást fokozza az is, ha a memóriánkban megőriztük az előremenet során befutott útszakasz képét, azt nem felejtettük el. Már „csak” fejben meg kell fordítani a nyomvonalat. Nehezítheti a tolatást, ha a domborzat változik, mert emelkedőnél-lejtőnél még nehezebb meghatározni a tükörből, hogy hova megy az autó. Az időjárási (pl. esőzés) és a látási (pl. éjszakai) viszonyok tovább ronthatják az érzékelésünket. Az esőcseppes tükörben nehezebb az akadályok észlelése, hiszen megtörik a fény. A tolatóradar adhat téves riasztást, illetve a kameraszenzor működése sem mindig tökéletes jelentősebb esőzés esetén. Éjszaka pedig még kevésbé tudjuk megfigyelni a környezetet. Segíthet keveset a tolatólámpa. Ha teljesen sötét környezetben lekapcsoljuk a tompított fényszórót, akkor pedig a perifériás látómezőből elölről érkező nagyobb fénymennyiséget küszöböljük ki.

 Hátramenet tükörből - alcímmel találtuk ezeket az instrukciókat Pataki Melinda legújabb tankönyvében